1668. március 20-án született, 1743. szeptember 8-án halt meg.
1703-ban, a szabadságharc kezdetén Szatmár megyei főispánként Dolhánál a felkelt kurucokat szétkergette.
A Károlyiak bárói címere
Bécsben ennek ellenére gyanúba fogták, mert nemzete és a haza alkotmánya iránti hűségét nem tartották összeférhetőnek a lojalitással és az uralkodó iránti hűséggel. Emiatt Rákóczi zászlói alá menekült, s Rákóczinak egyik legtekintélyesebb pártvezére, hadi tanácsának tagja, s fő-fő tábornoka lett.
A romhányi csata után érlelődött meg benne, hogy a háborút az általános nagy kimerültség miatt folytatni lehetetlen s a nemzet vérét siker reménye nélkül vesztegetni nem szabad. A szatmári békekötés legfőbb létrehozója. Pálffy császári generálissal többször tárgyalt. Emiatt a bécsi udvar a békekötés után elhalmozta kegyeivel.
1711. szeptember 15-én Eleonóra özv. császárné, majd az új császár és király, III. Károly 1712. január 12-én főhadvezéri helyettessé nevezte ki, s április hó 5-én grófi rangra is emelte.
A Károlyiak grófi címere
1719-ben az utólagos kuruc mozgalmak lecsillapítását bízták rá; az 1723. évi országgyűlésre királyi biztosul küldték ki, s ugyanazon évben belső titkos tanácsossá és lovassági tábornokká, 1724-ben a szervezett helytartótanács tagjává s a tartományi biztosság főigazgatójává nevezték ki.
1734-ben az ország védelmére saját költségén állandó lovasezredet szervezett, melynek élére egyetlen fiát, Ferenc állította. 1741-ben a tiszántúli felkelt nemesi seregek vezérletével bízták meg.
|